Fiatalság, bolondság?

Mint az összes mesében, regényben, a mi történetünkben is van egy szerelmi szál. 

A párom és én majdnem öt éve boldogítjuk egymást, körülbelül másfél éve lakunk együtt. Köztünk már szinte a kapcsolatunk elejétől gyakori téma a közös család lehetősége. Az érdekesség, hogy amikor megismerkedtünk én még gimnazista voltam, Ő szinte még akkor kezdett el dolgozni. Persze számunkra ebben semmi érdekesség nincs, hiszen hamar kiderült, hogy mindketten elég családcentrikus emberek vagyunk. 

Magunkat egy ideje már késznek éreztük egy baba érkezésére, csak arra vártunk, hogy biztos körülményeket tudjunk teremteni számára. Az áttörés 2017 karácsonyán történt, amikor egy régóta várt fizetésemelés után, egyértelműen kimondtuk, hogy szabad a pálya az első gyermeknek, aki mintha már régóta készült volna, azonnal jött is. Január 9-én a nem várt menstruáció előtt 6 nappal egy sima ès egy digitális terhességi teszten megerősítette jövetelét. Na szerintem nálunk boldogabbat akkor keresve sem találtatok volna. 

A terhességem egy pár hányingeres pillanattól eltekintve probléma mentes volt, igaz az állandó aluszékonyságot nehezen viseltem. A 8. hét volt az, amikor bejelentettük a hírt a családnak, ami miatt ez a bejegyzés íródott.

Ugyebár anyáink még anno minket a húszas éveink elején szültek, ami teljes mértékben egyértelmű és elfogadott volt. Mint tudjuk ez ma inkább már a 30-35 éves korosztály körében jellemző. Itt jövök a képbe én, aki 21 évesen esett teherbe tervezetten. Ekkor már bőven volt 1 év munkatapasztalat a hátam mögött, egy érettségi, egy nyelvvizsga, egy szakma, egy évek óta tartó sziklaszilárd párkapcsolat, egy lakás, és mindkettőnk részéről stabil jövedelem. Kérdem én, akkor mi az istenért vártam volna én 30-35 éves koromig?! 

A családunk viszonylag jól fogadta. Akivel sok időt töltünk az nem lepődött meg rajta, gondolták hogy ez nálunk már aktuális, pedig nem mondtuk senkinek, hogy próbálkozunk. A nagyszülők problémáztak kicsit, hogy fiatalok a nagyszülőséghez. Persze, azt nem gondolták végig, hogy ők velünk egyidősek voltak születésünkkor. 

A 12. hét után már publikus volt a közérdemű számára is, na ekkor kezdődött az igazi feketeleves. Kaptunk hideget, meleget vegyesen. Az emberek nagy része biztosra vette, hogy csak “becsúszott” a baba, mivel fiatalok vagyunk, ezt mi tudatosan nem akarhattuk. A másik része nem rejtette véka alá a véleményét, miszerint nekünk még tanulni kellene. Aztán voltak olyanok akik csak arra hivatkoztak, hogy fiatalok vagyunk élnünk kellene, de szerencsére egy kis rész elfogadta a döntésünk és velünk örült. 

Az én véleményem szerint minden ember más és más, ennélfogva máskor érik meg az élet bizonyos nagy dolgaira. Mi mindketten megéltünk már nagy pofonokat és hullámvölgyeket külön-külön és együtt is, kicsit kakukktojásnak éreztük magunkat mindig is a velünk egyidősek között, másképpen gondolkozunk. Azért mert számukra a tanulás és a karrier az elsődleges cél, attól nekem miért ne lehetne a boldog család megteremtése? Miért kellene nekem is beállnom a sorba, csak azért, mert más úgy csinálja vagy mert ez az “elfogadott”? Egyébként meg ha valaki tanulni akar, azt még bármikor tud, akár 60 éves korában is. A másik, hogy nem a diploma teszi az embert, pláne a kisvárosban nem ahol én élek. 

Szóval, köszönjük szépen az érdeklődést, a “jó tanácsokat”, építő jellegű(nek gondolt) kritikákat! Nagyon boldogok vagyunk, nagyon várjuk a gyermekünk érkezését, és olyan jó szülei leszünk, amennyire csak erőnkből telik. 

Ettől függetlenül ha te 30 vagy 40 évesen vállalsz gyereket én nem ítéllek el, mert mindenki SAJÁT MAGA dönti el, hogy mikor érzi magát és a körülményeit késznek rá.

…..

Köszönöm, hogy időt szakítottál rám és elolvastad!